KisNapocska – We are the artists. Even if it means just living life.

Egyik ismerősöm azt mondta, hogy nem kell félni a mikrofontól, mert az azért van, hogy segítsen, és ő inkább azért izgul, hogy mit és hogyan mondjon. Én eddig őszintén szólva féltem attól a kis szerkentyűtől, valahogy nekem mindig az jutott róla eszembe, hogy az arra van, hogy na, akkor most mindenki rá kell figyeljen, az van a figyelem középpontjában, aki belebeszél. Márpedig én nagyobb társaságban nem szeretek középpontba lenni, s ha egyszerre több szempár figyeli amit mondok. Szégyen, nem szégyen, sokszor ezért nem mondom, mondtam el ami bennem volt, mert féltem, hogy félreértik, vagy na nagy izgalmamban nem is azt mondom, amit akarok, vagy beleakadok abba amit épp mondani szeretnék. Butaság, de lehet nem csak én küzdök ezzel. Aztán az egy hónap alatt jutott néhány feladat, amikor is le kellett győznöm ezt a gátlást magamban. A Vektor konferencián én lehettem az egyik konferáló, hát igen, elég nagy kihívás volt ez nekem, de ahhoz képest amire számítottam, annál mindenképp sokkal jobb volt, s végre sikerült legyőzni ezt az iszonyt. Aztán egy hete pénteken este a Függőleges ref. konferencián Szilvinek köszönhetően bizonyságot tehettem az életemről jópár embernek, életemben nem beszéltem még ennyi ember előtt. Úgy izgultam előtte, ezt tudják akik ott voltak mellettem. Igazából nem emlékszem, hogy miket mondtam, természetesen nagy vonalakban igen, de utólag persze rájöttem, hogy nem mindent mondtam el amit előre elterveztem. De valószínűleg nem is kellett. Persze én azt éreztem, hogy nem beszélek összeszedetten, hanem akadozva, be is rekedt a hangom, már az elején… de tudjátok, amikor kint a főszervező odajött s mondta, hogy milyen jó hogy ilyen őszintén beszéltem, és utána több visszajelzést is kaptam erről, akkor boldog voltam. Nem azért, mert figyeltek rám. Azért voltam boldog, mert észrevették, hogy tényleg őszinte vagyok. S ha csak egy embert kicsit is megérintett az ahogy Isten engem formált abban, hogy hogyan sikerült legyőznie bennem a megfelelési kényszert, és azt hogy felelősséggel tartozunk más emberekért, akkor már megérte kiállnom oda azért a pár percért remegő lábakkal. Szóval nagyon hálás vagyok a lehetőségért, és azért is, hogy tényleg bebizonyosodott a számomra,  hogy a mikrofon valóban csak egy eszköz, s nem kell félni tőle.

Még picit arról szeretnék írni -  hogy legyen valami tartalma is a bejegyzésemnek:P – , hogy mik maradtak meg nekem üzenetként a konferencián.

A nagy csomagolás az Élet értelme, kérdései voltak. Miért vagyok, ki vagyok, honnan jöttem, hová megyek, célom az út, vagy célom a cél? és még hasonló kérdések. Sajnos a Mike Pali előadásából csak a végét halottam, de az az üzenet átjött, hogy az én életemet az Úr rendezte, ő az Írója, Rendezője. És Ő szereti az én story-mat, hisz olyan egyedien kitalálta, hogy senkiével nem hasonlítható, biztos sok időt tölthetett vele:P és nem csak a storyt szereti, de engem is [és nem csak én vagyok kiváltságos helyzetben;)].  *A szerepemet csak akkor ismerem meg igazán, ha megismerem a Rendezőt, mert akkor a koncepcióját, az elképzelését is megismerem. Az életnek csak akkor van értelme, ha egy tervező intelligencia van mögötte, s a dolgoknak a végkimenetele csak akkor megnyugtató, ha ez az Intelligens Személy, a Nagy Rendező még szeret is bennünket! Ez esetben biztos a *happy end*. Isten nélkül nincs értelmes élet, mert rendező nélkül nem lehet elkészíteni a produkciót. Ha nincs forgatókönyv akkor nincs történet… és ha nincs rendező, akkor minden elmarad…. még a gázsi is.*[Mike Pál] Szombat d.e. engem a példák fogtak meg leginkább amiket Dányi Nagy Márió, kiskunhalasi srác mondott, olyan emberekről, akiknek tönkrement az életük, az egyik lánynak azért, mert bár csodaszép volt, megnyerte az Izland-i szépségversenyt, aztán eljutott Amerikába, és ott is mindent elért, amit csak lehetett, mégis elégedetlen volt, eljutott odáig, hogy a saját képeire volt féltékeny, mert azok szebbek voltak mint ő maga, mert azok ki voltak javítva, retusálva. Mély depressziót kellett megéljen ez a lány, akit Isten végül megmentett és ma Angliában lelkipásztornő. Vagy ott volt egy másik kiskunhalasi srác, akit csúfoltak kiskorába, s ezért elhatározta, hogy ő nem lesz *hülye gyerek*, elkezdett arra gyúrni, hogy mindenki féljen tőle, hogy erősebb legyen testileg mindenkinél, menő kocsikra tett szert, megszerzett minden szupernőt, akit akart, … s mégis eljutott arra a pontra, h hazafele ment a kocsijával, belenézett a visszapillantótükörbe, és mikor meglátta magát, csak ennyit tudott magának mondani, hogy * te hülye gyerek*. De Isten az ő életét sem hagyta a süllyesztőben, hogy a pénz, a drog s miegymás feleméssze, hanem az ő történetét is átírta, és ma már nem hülye gyerek, hanem az Úr megváltott gyermeke. Isten megenged dolgokat az életünkben, vannak, akik igazán mély pontokat kell megéljenek ahhoz, hogy rádöbbenjenek, nem a földi dolgok adják a boldogságot, nem a pénz, a szépség, a nagy tudomány, munka, karrier, szex, csillogás-villogás. Az élet értelme ennél sokkal több, de ezt csak azok tudják elhinni, akik nyitottak a változásra, akik akarnak igazán boldogok lenni, akik mernek változtatni a besavanyodott, kényelmes életükön, akik be merik vallani, hogy gyengék, s segítségre van szükségük. Úgy tetszett, mikor Fruzsi barátnőm tegnap Gyökössy Endre egyik mondatát idézte, miszerint minden ember gyenge Isten nélkül, de ezt csak a keresztények merik bevallani. Könnyű azt mondani, hogy a hit, Isten a naívaknak és gyengéknek van kitalálva, de ha ezek az emberek, akik ezt mondják, hogy ők majd megoldják a saját életüket, és csalódnak, akkor talán majd elkezdenek kutatni, keresni, és rájönnek, hogy ez nem egy szép mese, hanem a valóság. Ami az életünkbe kerül. Létezik, akár tudomást veszünk róla, akár nem. És az, hogy egyesek ezt megtagadják, saját maguktól veszik el a lehetőséget, a jövőt, az örök életet. Azzal a kis storyval zárnám, amit szombat d.u. mondott az egyik tanító: volt egy néni, aki nagyon szerette az édességet, süteményt az ebéd után, neki az volt a mindene. S mindig hordott magánál egy kiskanalat a zsebébe, ha meghívták a gyerekei, rokonai ebédre, s mindig várta, hogy mikor jön a süti, mert az a java az ebédnek. S mikor elérkezett az idő, és a néni már nagyon gyenge volt, azt mondta a gyerekeinek, hogy mikor meghal, tegyék a zsebébe a kiskanalat. Kérdezték, hogy hát miért mama? s erre ő azt felelte:*Mert a java csak ezután jön!*

Az Isten szereti újratervezni az életünket, ha kérjük, Ő megfogja tenni, még nem késő! De ahhoz a te beleegyezésed is kell. Én engedtem neki egykor, és azóta is engedem neki, s bár ettől nem könnyebb az életem, sőt lehet h az esetek 95%ában az élet ettől nehezebb lesz, de az a különbség, hogy kaptam egy célt, közben formálódom, s talán az emberek is több hasznomat veszik, illetve vár az a hely, ami a java, a desszertje az egésznek. ami ittvan ez csak előétel, s ez édes kevés. itt van édes is, keserű, sós és savanyú… de nem lehet összetéveszteni azzal, amit *szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.* [1Kor2:9]